2009. január másodikán tudtuk meg, hogy Isten akaratával 
örökre szeretett kislányunk, Bóbita még pocaklakóként befejezte
számunkra értékes és fájóan rövidke földi életét, és 
2009. január 4-én már Angyalkaként született a világra a 17. 
terhességi héten.

Szeretett kislányunktól a viszontlátásig ezzel a verssel búcsúzik
anyukája és apukája:

Pocaklakónak hívtuk, mikor megtudtuk a csodát,
Hisz ilyenkor mindegy, hogy fiú vagy lány a mi kis babánk.
Örült az egész család, hisz mindenki nagyon várta,
De azért mi voltunk a legboldogabbak, a mamája és papája.

Gyarapodott növekedett, minden úgy ment, ahogy kellett,
Vele álmodtuk a jövőnket, és építgettünk sok-sok tervet.
Terveket melyek szívből jöttek, s oly igazak, szépek voltak,
S adtunk már nevet is a mi kicsi Bóbitánknak.

De a sors (?) kegyetlenül közbeszólt, kiderült beteg a kis Bóbita,
Nem segített már semmi sem, pedig volt fohász, ima.
17 hétig dobogott a kis szívecske s aztán csendben megállt,
S ahogy a versben is van, most már angyalok veszik körül Bóbitát.

Elbúcsúzunk Tőle, hisz bár kicsi volt, de így is oly sokat adott,
Búcsúzzunk egy dallal, mely szívünkben most helyett kapott:
“Bóbita, Bóbita álmos, Elpihen őszi levélen,
Két csiga őrzi az álmát, Szunnyad az ág sűrűjében!”